Zakopane - útiélmények

A pünkösd utáni csütörtök – Úrnapja – Lengyelországban munkaszüneti nap. Ilyenkor a legtöbb helyen hétfő reggelig leáll az élet, és sok városlakó indul mininyaralásra. Mi egy Zakopane közeli faluban töltöttük a hosszú hétvégét. Mivel ez a blog kifejezetten krakkói és kis-lengyelországi silva rerum, rongyszőnyeg avagy vegyes felvágott kíván lenni, egy az egyben számolok be útiélményeinkről, már csak azért is, mert a mi négy napunk jól mutatja, milyen programlehetőségeket kínál a Lengyel-Tátra és környéke – és azt is, mire kell odafigyelnünk, ha hegymászásra adjuk a fejünket.

A felvonó a 30-as években - forrás: z-ne.pl, Muzeum Tatrzańskie

Interneten vettünk jegyet a Kasprowy Wierch felvonójára, hogy sorbanállás nélkül, biztosan feljussunk rá. A felvonó 1936-ban épült, ma már persze korszerű kocsikkal közlekedik, sőt, wifi is van rajta. Fent, a Kasprowy tetején, csaknem kétezer méter magasságban tejszerű ködbe léptünk ki. Elöntött a méreg: ennyi pénzt fizettünk azért, hogy semmit se lássunk a tátrai panorámából? A Beskid csúcsot elhagyva azonban derengeni kezdett a nap, a Liliowe-hágó után pedig már nagyobb részleteket is láttunk a szemközti, hó tarkította szlovákiai hegyoldalakból. A Świnica is ledobott magáról egy-két felhőgöncöt, de hiába csábított: kiskorúakat nem vihettünk fel hozzá, úgyhogy lekanyarodtunk a Hala Gąsienicowa irányába. (A hala hegyi legelőt jelent - a Tátra lakói, a gurálok egymás között osztották fel és az egyes nemzetségekről nevezték el a legelőket; a mi úticélunk a Gąsienica, azaz Hernyó család tulajdona volt.) Útközben megálltunk a Zielony Staw Gąsienicowy (Zöld Gąsienica-tó) mellett, amely éppen csak derengett a szürkeségben; a túloldalán a hófoltok körvonalai csak akkor bontakoztak ki a ködből, amikor egészen közel mentem hozzájuk.

A Hala Gąsienicowától lefelé viszont már újra tisztulni kezdett az idő. Csodálatos volt a harsogóan zöld fű, amelyen itt is, ott is kankalinok sárgállotak. (Itt még csak nemrég köszöntött be igazán a tavasz...) Másnapra derült időt mondtak az időjósok. Mivel aznap volt a születésnapom, azt az ajándékot kértem, hogy egyedül mehessek kirándulni, vagyis senki ne nyafogjon a fülembe, és végre jó időben láthassam közvetlen közelről a tátrai csúcsokat. A terv az volt, hogy az általam már ismert Dolina Strążyskából felmenjek egy szomszédos hágóra, ahonnan kilátás nyílik a környező magasabb hegyekre. A Dolina Strążyska az egyik legkönnyebben járható, festői völgy, ahonnan közvetlen közelről csodálhatjuk meg Zakopane jelképét, az „alvó lovag” alakú Giewont hegyet. A völgyet gyönyörű vízesés zárja, amitől nem messze hangulatos, népies teaházban pihenhetünk meg.

Reggel nyolc után a völgy mélyén még hűvösség honolt, de hamar lekerült rólam a kabát és a vékony polár, mert a Tátrában elég szokatlan módon teljesen tiszta volt az ég. Ezer méterrel a fejem felett csillogott a Giewont "száján" meredő hatalmas kereszt.

Boldogsághormonoktól részegen loholtam felfelé az ösvényen. Mivel tudtam, hogy a piros úton kell mennem, csak az útjelzést követtem, nem figyeltem a többi táblára. Így történt, hogy elhagytam a hágót, amit úticélomul szemeltem ki, és egyre feljebb jutottam, közben pedig minden érzékszervemmel igyekeztem felfogni a lenyűgöző magashegyi környezetet, amiben olyan ritkán van részem. Az ég kékje, a hegyek sokfajta grafitárnyalata, a vakító hófoltok és a kétféle zöld – a sötétebb, haragosabb a fenyőké, az enyhébb a hegyi legelőké – szinte beleégett az agyamba. Előttem, a meredek zöld hegyoldalban vékony vonalként kanyargott felfelé az út. A pázsiton fürtökben virágzott az encián, ami, mint tudjuk, enciánkék – nincs még egy ilyen árnyalata a természetnek.

Hirtelen kiértem egy következő hágóra, ahonnan már szinte már karnyújtásnyira látszott a Giewont keresztje. Tudtam jól, hogy a  hegyekben minden csúcs messzebb van, mint gondolnánk, de ha már idáig eljöttem, miért ne próbálnám meg? Az előző napi hosszú gyaloglás ellenére nagyon erősnek éreztem magam, a tempóm is jó volt – egymás után hagytam le a többi kirándulót –, és a többiek biztos úgyis a tervezettnél később érnek Zakopanéba...

Az út most már sziklák között vezetett, az utolsó szakasz egyirányú volt, láncokkal, de az egyetlen igazi nehézséget az emberek jelentették. A láncok alatt kisebb dugó alakult ki; egy szandálban érkezett lány feladta, a barátja vitatkozott vele, egy másik fiúnak az első láncnál megreccsent a térde. Kikerültem őket és szinte repültem felfelé. A csúcson, a kereszt alatt már szép számmal ültek az emberek. Lehúzódtam a szikla peremére, és a szédítő mélység felett megettem a tízóraimat (soha nem ízlett úgy a tócsni, mint odafent!), aztán még jó egy darabig ittam magamba a tátrai panorámát.

Lefelé egy hatévesforma kisfiú tartóztatta fel a túrázókat. Tavaly már magam is megtapasztaltam, hogy hiába szeretne az ember a gyerekeivel minél hamarabb hegyet mászni, ilyen korban még nem lehet komoly túrára vinni őket – a láncokat, vasakat és sziklalépcsőket ugyanis felnőtt méretre tervezték, a gyerekek egyszerűen nem érik el őket. Ezt a kisfiút is lépésről lépésre irányítani kellett, volt, hogy majdnem le is esett. Ráadásul az óriási forgalom márványsimára csiszolta a köveket. A látáshibám miatt a lefelé haladás mindig kihívást jelentett, úgyhogy most is inkább rákmászásban csúsztam lefelé, és a mozgó láncok helyett a szilárd sziklákba kapaszkodtam.

Minél lejjebb értem, annál sűrűbb volt a forgalom felfelé. Hosszú sorokban követték egymást az emberek, és a legtöbbjükön látszott, hogy halvány fogalma sincs a túrázásról, csak a Giewont hírneve vonzotta ide őket. Sokan levették a trikójukat, hogy aztán vörösre égjenek. Biztos nem volt náluk tartalék ruha sem, pedig a hegyek kiszámíthatatlanok. Egy hölgyemény csillogó piros lakcipőben jutott fel idáig – nem tudom, hogyan sikerült neki, hiszen az ösvény végig méretes gránitkövekből áll. Később, amikor mentőhelikopter berregését hallottam, erre a hölgyre gondoltam, bár lehet, hogy valaki egyszerűen rosszul lett a hőségben. Ezért is érdemes kora reggel elindulni - meg azért is, mert délután gyakrabbak a viharok, a hófoltok pedig csúszósra olvadnak a melegben.

A kúszófenyők övezetében hűs forrásvízzel töltöttem meg az üvegemet. Átvillant az agyamon, hogy benézek a Hala Kondratowa (Kondrat Legelője) hangulatos menedékházába, hátha valami csoda folytán találok magamnak glutén- és tejmentes harapnivalót, de a bejárat előtt kígyózó sor láttán még csak le se lassítottam. Már az erdőben egy magyarországi üdülőhely emlékpólójába öltözött férfira lettem figyelmes. Szóba elegyedtem vele, és megtudtam, hogy a lengyelországi testvérvároska polgármesteréhez van szerencsém, aki a Kasprowy Wierch tetején akarja lefotózni magát a pólóban, majd el akarja küldeni a fényképet barátjának, a magyar polgármesternek. Megható volt, ahogy a feleségével együtt mesélnek arról, milyen élénk és valódi a két város kapcsolata – szinte nincs is olyan lakosuk, aki ne lett volna már a testvérországban.

Kuźnicében már a kisbuszról láttam a felvonó előtt kanyargó, véget nem érő sorokat. Lent a városközpontban megkerestem a többieket, majd a híres, bazáros sétálóutca, a Krupówki közelében találtunk egy helyet, ahol pizzát és zsíros-húsos gurál ételeket is lehetett enni, úgyhogy mindenki jól járt. Később fagyizni mentünk a rafinált jeges csodákat és turmixokat kínáló Samanta cukrászdába (Krupówki 4a), ahol a wifi vág, mint a huzat, és a kanapék is kényelmesek, de persze cukihoz illő barbirózsaszínben pompáznak.

Én akkorra már kínomban tekeregtem a kanapén, mert az Achilles-inam egész környéke bedurrant, de úgy, hogy én, aki két gyermeket szültem erre a világra, úgy éreztem, soha nem szenvedtem ennyire. Hiába – az endorfin boldogságködében túl gyorsan szedtem a lábam, sokszor egyenesen rohantam a sziklás ösvényen; tájkép-csodálással és láncok előtti sorállással együtt öt óra alatt tettem meg az ezer méteres szintkülönbséget oda-vissza. A szállásunkon találtam egy szánkót, függőlegesen felállítottam, és járókeretnek használva ezzel bicegtem ki a fürdőszobába, aztán eszméletlenül zuhantam az ágyra.

Másnap csapatunk egynegyede 32 kilométeres futáson indult, részben azon az útvonalon, amit mi is bejártunk az első napon – csak persze felvonó nélkül. A fájdalom már alábbhagyott, úgyhogy összepakoltattam az ifjúsággal az úszófelszerelést, és sántikálva megindultunk a megálló felé. A férjfiúnak igaza volt: tényleg nem volt tömegközlekedés Bukowina Tatrzańskába szombaton, főszezonon kívül. Két szimpatikus autós viszont elvitt a következő faluig, ahonnan már volt kisbusz a fürdőbe.

A fürdők és a wellness műfajában Lengyelország mind mennyiségben, mind minőségben elmarad a hazai viszonyoktól, a Termy Bukovina azonban még egy magyar számára is kellemes felüdülést nyújt. Igaz, az alsó szint „barlangja” megmosolyogtató – a lengyelek körében népszerű miskolctapolcai fürdő miniatűr utánzatát fedezhetjük fel benne. Sok a külső medence, van pezsgőfürdő, gyerekvadvíz, hullámüst, egyebek, de a csúszda kevés, és a hidromasszázshoz akkora sorok álltak, hogy nem vesztegettem rá az időt. A termálvíz jót tett a lábamnak, a szintek közötti állandó lépcsőzés viszont ilyen állapotban nem esett jól.

Forrás: wgorach.pl

Az utolsó napon a zakopanei Atma villa Witkacy-kiállítását néztük meg - de ehhez mesélnem kellene a Lengyel-Tátra "felfedezéséről" és a háború előtti zakopanei művészéletről, ami már külön bejegyzést kíván. Sort is kerítek rá hamarosan.